Újra kellene éleszteni a 
-t?
Ez a kérdés először négy éve vetődött fel bennem egy konferencián, amikor világossá vált számomra, hogy a hitüket komolyan vevő, művelt protestáns értelmiségiek — akik saját tudományterületükön gyakran kiemelkedő munkát végeznek — egyre ritkábban szólalnak meg teológiai kérdésekben. Nem érzik a felhatalmazást? Nem találják a nyelvet? Vagy egyszerűen nem látnak olyan közeget, ahol érdemes volna megszólalniuk?
Miközben az egyetemes papságot valló protestáns egyházak teológiai önértelmezésükben továbbra is hangsúlyozzák a laikus felelősséget, az értelmiség egyre kevésbé formálja az egyházi gondolkodást. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az egyház fokozatosan elveszíti párbeszédkészségét, és tehetetlenségében sokszor valamiféle erkölcsi csendőrszerepben próbálja önmagát újradefiniálni.
Közben az elmúlt években újra és újra fellángolt a vita az egyház és az állam viszonyáról. Ennél azonban van egy még alapvetőbb kérdés: hogyan lehet az egyház jelen a társadalomban úgy, hogy jelenléte valóban releváns, teremtő és konstruktív legyen?
Ma két főbb irány figyelhető meg. Egyrészt sokan, akik komoly teológiai munkát végeznek – talán habitusuk, vagy éppen az egyházi berendezkedés miatt, ahol az egyház és a teológia viszonyában megfigyelhető az alá-fölé rendeltség –, bezárkóznak a tudományterületükre, így a teológia gyakran önreferenciális dünnyögéssé válik. Másrészt a megfelelő médiumokat megtalálva felerősödtek azok a hangok, melyek egyoldalú teológiai megközelítésben védekezésre szólítják az egyházat. Félelmet hirdetnek, és egyfajta bunkerteológiát építenek. Úgy tűnik, társadalmi bázis híján erkölcsi őrködésből könnyen önsajnálattal vegyes mártírszerep lesz. Mindez nemcsak egyre súlytalanabb és visszhangtalanabb, hanem egyenesen szuicid: a bezárkózó egyház előbb-utóbb elveszíti megújuló képességét, végül pedig saját szektás logikájának foglyává válik.
A neves amerikai teológus, William Dyrness írja, hogy a kálvini liturgia egyik paradigmaváltó mozzanata éppen az volt, hogy míg a középkori mise drámája centripetális erővel befelé vonta a figyelmet és az érzelmeket, addig a reformátori istentisztelet centrifugális mozgást hozott létre — kipörgette a híveket a világba, hogy ott éljék meg és „játsszák el” saját hivatásukat.
Mindezek fényében a protestáns értelmiségnek, mint a történelem során mindig, most is kiemelkedő szerepe van a folyamatos megújulásban, hiszen ők azok, akik hivatásuknál fogva újra és újra emlékeztetnek arra, hogy a dichotomikus gondolkodás félrevezető, a világgal nem párbeszédet folytatunk, hanem benne élünk.
Számunkra ezért fontos a Théma öröksége, ahol együtt gondolkodtak kiváló protestáns teológusok és egyházukat szerető protestáns értelmiségiek. Az egykori alapító szerkesztők és szerzők haladó szellemisége nem öncélú provokáció volt, hanem az egyház iránt érzett, megalkuvást nem tűrő szeretet. A konfrontatív témák képviseletét nem rombolási szándék, hanem felelősségtudat vezérelte. Ezt a szellemiséget, ahogy azt a megújult szerkesztőségünk is mutatja, visszük tovább. Tehát kedves értelmiség, tekintsétek ezt egy meghívásnak. Meghívásnak arra, hogy javasoljatok, írjatok, keressétek bátran a szerkesztőséget az ötleteitekkel, termékenyítő gondolataitokkal.
A nyitás szellemiségében fontosnak tartjuk, hogy a magyar teológia külföldön is olvasható legyen, ezért valamennyi esszét angol és magyar nyelven publikálunk. Bízva a reflexiókban, és a közös gondolkodás mielőbbi kibontakozásában.
Mindenekelőtt azonban a théma21.hu nem pusztán magas színvonalú, releváns és az öncélú teologizálástól mentes szövegeket szeretne közölni. Közösséget szeretne építeni: olyan közösséget, amely képes a koinóniára, és amely képes — a világba kipörögve — egyszerre formálni és formálódni.